Mesélek magamról

Ha leraknak reggel egy zsúfolt téren, estig elvagyok csak azzal, hogy az embereket figyelem. Gyerekkoromban az anyám, most a férjem feje ég mellettem, annyira cikinek érzik néha, ahogy a tekintetem egy-egy emberen felejtem. 

Ha egy társaság beszélget és egyszer csak a véleményem kérdezik, sokszor nem vagyok képes azonnal választ adni, mert feloldódtam a jelenlévőkben, a magam szövegét közben nem szerkesztgettem, ahhoz, hogy végiggondoljam, előbb még önmagamba vissza kell térnem. Manapság már csak azért nem égek ezzel be, mert inkább bevallom, hogy a kettes csatornán voltam, amin titeket adtak, s magamról, az egyesen, közben megfeledkeztem. 

A gimiben képzőművészeti pályára próbáltak terelni, miközben engem kizárólag a portrérajzolás érdekelt és emberi arcon kívül nagyjából mást nem is tudok rajzolni azóta sem. 

Pszichológia szakot végeztem az egyetemen, mert ezzel a tudománnyal már a gimnáziumban megismerkedtem és azután, az asztalról, már minden egyéb lehetőséget lesöpörtem.

Az egyetem ideje alatt elbizonytalanodtam abban, hogy megállok-e majd ezen a pályán ilyen kis lábbal és csekély gyakorlati útravalóval, s mivel a faluról a nagyvárosba érkezett parasztlány hamuban sült pogácsája diákmunkával kiegészítve is végesnek tűnt, hagytam magam meggyőzni, hogy valami számomra sokkal prózaibb dologból kell tudnom rögtön az egyetem után megélni, s párhuzamosan mérlegképes könyvelői szakmát is szereztem.

Könyvelőként is kitüremkedett az alapérdeklődésem, s bár a számokkal, bevallásokkal és excel táblázatokkal is elég jó barátságba kerültem, az emberi tényező hitelesebb érdeklődést mozgósított bennem. Mint egy folyamatos légyzümmögés a háttérben, elhallgattatni lehetetlen.

​

A gyerekeim születése és az azóta eltelt időszak érlelt meg annyira, hogy magam elé állva beismerjem: azért is féltem belevágni eredeti szakmámba, mert súlya, jelentősége van, értéket képvisel számomra. Igazán jól szeretném a dolgom végezni ebben.

Beláttam, hogy emberközpontúságom, legfeljebb egy másik ponton fog „kidudorodni”, ha az egyik ponton vissza is tudom nyomni. Akkor meg mit szórakozzak egyáltalán a nyomkodással? Inkább hagyom, hogy kinőjön belőlem, ami (vagy aki) annyira ki akar nőni. 

Úgy döntöttem, beleállok abba, aki vagyok, ennyi idősen, 2 gyerekkel, mert így tudok teljessé válni, nem akarom a képzeletbeli dudorom már tovább nyomkodni vagy elsminkelni. 

Kutatni kezdtem egyrészt a pontos irányt és a módot, ahogyan az emberhez biztos kézzel nyúlhatok, ami egyúttal engem is inspirál, amivel azonosulni tudok, és amibe teljes vállszélességgel szívesen beleállok; másrészt a szakmai-emberi mintát, mentort.

A keresésem eredményeként jutottam el dr. Buda Lászlóhoz és az Ultrarövid Terápiához. 

Megdöbbentően kevés időre volt szükségem, hogy jól eső sejtést, otthonosságot szimatoljak, a fel- vagy megismerés szinte mellbevágott -aha! - ebben valahol benne foglaltatok. 

A képzés során végzett rengeteg önmunka és gyakorlás mélyen megérkeztetett önmagamhoz és ennek a kapcsolatnak a fonalát azóta is magamnál tartom, gondozom.

Életviteli rendszerem részévé tettem a folyamatos szakmai- és emberi önképzést, nem gondolom, hogy bármikor is azt mondhatnám határozottan, hogy kész vagyok, viszont határozottan kész vagyok alázattal, folyamatosan lépkedni az utamon, függetlenül attól, hogy mikor milyen tempóban sikerül haladnom.

Hálás vagyok, hogy mertem hagyatkozni elhívatásomra és most itt lehetek, bemutatkozhatok, az eddig „visszanyomkodott” valaki megérkezett és ezúton, képzeletben, szeretettel üdvözöl téged, kedves Olvasó –Isten hozott.

Érdekességként osztom meg, hogy Jancsi és Juliska anyukája vagyok, waldorf szülő, szeretek súlyt emelni, a tojást és a marhahúst nyersen fogyasztani, s egy egy kedvenc zenémet végtelenítve hallgatni. ☺